Az érdekes volt ám, amikor születtem.
Valahogy belém költözött az élet.
Fogott egyszer Saci egy ceruzát, és a fehér rajzpapírra kanyarított egy pacnit.
Tudom, hogy kitaláltad, ez lett bizony a testem.
És szaladt körbe a ceruza, gyorsan alakot öltött a sosemvolt tudóstücsök.
Aztán meglett a zöld-sárga, csíkos pocikája.
Nagy, piros bakancs, kunkori csáp, kíváncsi, sárga orr, csillogó szemek.
És a szárnyak. Azok a pompás, sötétzöld, büszke szárnyak!
Szép? Szép.
De ajjaj, nézi Saci váltig, valami mégis hiányzik.
Hm ? gondolta ? mutassuk meg a gyerekeknek!
? Majd én ? ragadott nyakon Ildi, és már ott sem volt.
Szaladt-szaladt Tápéra, a kisfia sulijába.
Előhúzta a képemet a háta mögül, és körbemutatta az osztályban:
? Na, mit szóltok hozzá?
Képzeld, én úgy emlékszem rá, hogy abban a pillanatban születtem meg.
Mert az összes gyerek mosolyogni kezdett.
? Jaj, de aranyos!
? Vicces.
? Milyen tücsök ez? ? kiabálták.
? Nem rossz ? dörmögte egy morcos kisfiú, és már nem is volt olyan morcos.
Sőt, mintha kezdett volna a füle felé kanyarodni a szája.
Hát ez hiányzott!
Ne feledd a csodát!
Valahányszor elmosolyodsz, ha meglátsz egy Beni-képet,
ha a láttamra felderül a szíved,
gyűlik-gyűlik bennem a jókedv, az élet.
Most is egészen virgonc lettem!
Köszi 🙂